Közeleg a tél: Mesterséges intelligencia a spájzban címmel a Magyar Hang hetilap és portál felületén jelent meg Egressy G. Tamás, a Szinkron alapszervezet elnökének alábbi cikke 2023.08.25-én.
Az MI már a rozoga ajtónkon dörömböl, csetlik-botlik és óbégat, utóbbit ráadásul lassacskán a mi hangunkon teszi. Számos szakmában, életünk rengeteg területén kezdi éreztetni véleményes hatásait, ám napjainkban talán a legszembetűnőbb a bölcsészettudományok és a művészet (azon belül is az előadóművészet) frontvonalán – nem véletlen, hogy az amerikai forgatókönyvíró- és színész-sztrájk a világsztárok irigylésre méltóan szolidáris kiállásán felül a felvetett téma okán is sokunkat megmozgat.
Mivel kis hazánk tudtommal nem a fősodorbeli filmgyártás fényes és profitábilis sikereiről ismert, szűkítsük az MI-témát egy olyan alkalmazott művészi területre, amiről történetesen némi fogalmam is van. Nevezetesen a szinkronra, mely iparágban íróként és színészként dolgozom, és amelyről természetesen mindenkinek meglehet a maga sarkos véleménye: ősrégi és izgalmas művészetelméleti vita, hogy az efféle teljes körű magyarítás mennyiben hamisítja meg az eredendő artisztikus szándékot, mennyire alakítja át semleges végeredménnyel, vagy épp – a legelszántabb rajongókat idecitálva – mennyiben ad pluszt a külhoni alkotások élvezhetőségéhez, értékeihez.
Mielőtt a fenyegetés mértékét éreztetve a lényegre térnék, leszögezem: szerintem a szinkron egészét nem lehet egyértelműen pozitív vagy negatív elbírálásban részesíteni. Ahhoz túl sokan és sokféle minőségben dolgoznak rajta. Egyszerűen más jellegű (tehát bizonyos szempontból kevesebb, de bizonyos szempontból eltérő képességeket igénylő, összességében ismét: más) művészi tevékenység, mint színészként a helyszínen filmet forgatni, eredeti
forgatókönyvet írni, afrikai dzsungelben királydrámát rendezni, sorolhatnánk. De amennyiben egy kreatív alkotó (bármilyen területen, ami nem a kőfejtés) lelkiismeretesen és művészi igénnyel áll a hivatásához, igenis büszke lehet a személyes kvalitásai révén prezentált munkájára. Átfogó elvi vita ide vagy oda, nekem is jól tud esni, ha valaki megdicséri a Squid Game, a Dahmer vagy a Wednesday magyar szövegét, na. Színészként pedig arra lehet büszke
a művészember, ami csakis rá jellemző: az egyéni hanghordozására, az irányított érzelmi töltetére, a beszédtechnikájára, a steril körülmények között professzionálisan reprodukált lelkiállapotára.
Érzékenyítés vége. Öncélúnak tűnő elkalandozásom azt hivatott jelezni, hogy a szinkroniparban egy kiterjedt művészközösség tagjai dolgoznak – színészek, rendezők, dramaturgok, hangmérnökök, produkciós- és gyártásvezetők, a végtelen (részben nemzetközi) adminisztrációt végző gárdáról nem is beszélve. Ez az ágazat és általánosságban minden előadóművészeti, szövegírói, művészetirányítási tevékenység nagybetűs Munka. Tehát a
teljesítmény és az a bizonyos hozzáadott érték nem pusztán úri huncutság, nem személyes dicsőség, ön- és köz-vállveregetés tárgya, hanem elvárható és logikus anyagi vonzata is van. Ezt sodorja veszélybe az MI, egyelőre sokak által alig vagy nem is értelmezhető módon, de nagyon is valóságosan.
Lássuk például, mi történt a minap. Az egyik legnagyobb magyar szinkronstúdió felkérést kapott egy német vállalattól, miszerint három (!) magyar színész legyen szíves és mondja fel egy teljes film szövegét, a többit pedig ők „elintézik” odakint. A stúdió vezetője nemmel felelt, majd a levelezést elküldte a szinkron-szakszervezetnek. E testület egy ideje számít az MI megjelenésére a piacon, de az ilyen típusú, művészi megvalósítást igénylő projektek
esetében azért nem gondolta volna, hogy ennyire hamar elérkezik az a bizonyos nap. Érzésem szerint a homályosan lopakodó digitális hókamóka a legközelebbi komoly veszélyt valóban a színészekre jelenti. Az MI eddigi térnyerése e téren főként vicces (vagy annak szánt) videókra és hanganyagokra terjedt ki (a deep fake pornót kifinomultságom okán nem említem) – de messze nem mozi- és streaming-minőségben. Ám fellélegzésre nincs ok, néhány évvel ezelőtt még ez is elképzelhetetlen lett volna. A jelenlegi MI-törekvések fő irányai: egy külföldi színész eredeti hangjának az adott nyelven történő felhasználása (tehát a portás felmondja, majd a szoftver Tom Hanks-szerűvé teszi a hangját); egy akárki által felmondott szövegben a hangszín kicserélése egy ismert színész orgánumára (így beláthatóan olcsóbb a buli); és egy külföldi színész szájmozgásának a lokalizált szöveghez történő digitális illesztése, ami ugyebár az illető mimikáját, artikulációját is érinti. Mindezt természetesen a művészek honorálásának teljes kikerülésével képzelik el a füstös szobákban, és majdhogynem készen is áll rá a technológia. Azért ez kemény, ha belegondolunk.
Jelenleg nem létezik jogi szabályozás, technológiai felügyelet és pénzbeli kompenzáció. Akad már olyan színésznő, akinek a hangjából klón készült, majd annak segítségével „hitelesítettek” mindenféle kamu-pénzszerzős reklámokat az interneten. A szférában dolgozó alkotók éles aggodalmának védelmében sietve jelzem a cinikuskodóknak – a szinkron és a hazai művészvilág feltétel nélküli utálóinak –, hogy nagyrészt ugyanezen probléma miatt áll most egész Hollywood, tehát nem csak minket érint az ügy. Odakünn ugyanis a színészek arcának, mozgásának digitális feltérképezését tervezték egynapi statisztabérért, cserébe örök időkig használhatnák az így „életre” hívott digitális modellt. Képzeld el, hogy csak egyszer kell bemenned dolgozni, amiért megkapod a havi fizetésed harmincad-részét, és többször nem is kell megjelenni, elvégre a masina lazán gyárt belőled egy klónt, ami ingyen végzi a munkát.
Ugye, hogy ugye.
Az anyagi és a morális vonzatok mellett fontos szempont, hogy bizonyos dolgokat egész egyszerűen nem képes létrehozni a mesterséges intelligencia. Legyen az egy színész hanglejtése, egy rendező szereposztása és instrukciói, vagy egy szinkroníró egyedi nyelvi megoldásai. Az emberi tényező kiiktatása a művészek és családjaik megélhetésének tönkretételén túl azt is kivonná a képletből, amitől élvezhető, jó vagy éppen rossz lesz egy szórakoztatóipari produktum. A megismételhetetlent, a folyton a sarkon ólálkodó hibalehetőséggel együtt is szépséges alkotómunka humanitását.
Úgy vélem, a (jó magyar módra) főként személyes indulatok mentén feltöredezett szinkronszakmának és a tágabb értelemben vett, hasonló okokból szétzilált művésztársadalomnak csakis akkor lehet esélye a profitorientált multik minden észszerű erkölcsi érvet félresöprő, költséghatékony rombolásával szemben, ha megállapodik bizonyos
minimumokban, és ezeket egységes szakmaként kommunikálja. Itthon és a nemzetközi piacon egyaránt. Kivételek és ügyeskedők nélkül. Jogi, technológiai és érdekképviseleti eszközökkel. Mert ezen a fronton ma a szinkronszínész kerül sorra, holnap a filmes, holnapután pedig a tanár.
Olyan ez, mint a Trónok harca: lehet egyik uralkodói családnak a másikkal kardozni, csak hát közben közeleg a tél.
Egressy. G. Tamás, szinkronfordító és szinkronszínész
Az információkért köszönet Maday Gábornak és Mónos Balázsnak.
A cikket a szerző és a Magyar Hang engedélyével vettük át.