Csend. Karácsonykor és az új év első napjaiban gyakori vendég. Segít.
Csend. Az egyik legfontosabb színházi fegyver. Fontos, mivel következménye mindannak, ami előtte volt, és súlyt ad mindannak, ami utána jön.
A csend nem jelent láthatatlanságot, sőt!
Persze néha hangoskodni is kell. Na de szakszervezetként miért kell kiabálnunk, és kiabáltunk-e?
Igen. Kiabáltunk, és volt is miért. Az előadó-művészeti törvény egyoldalú módosítása, majd átfogó reformjának elmaradása okán. Az egyenlőtlen, de leginkább az átláthatatlan pályázati rendszer okán. A hivatásunkért, a kollégáinkért helyben tenni akarók ellehetetlenítése okán. A színházban dolgozók fizikai és mentális egészségének semmibevétele ellen. Az ágazatban szükséges, legalább 30%-os bérfejlesztésért. Egy kiszámítható életpályáért. A szinkronbérek európai szintre való felzárkóztatásáért. A tánckarok leépítése ellen. A mesterséges intelligencia szabályozásáért. A háttérdolgozók kiszámíthatóbb és törvényes foglalkoztatásáért.
Kiabáltunk, kiabálunk és kiabálni fogunk, de nem vagyunk elég hangosak, mert a te hangod még hiányzik.
Saját házunk táján sem árt, ha kiabálunk. Lehet, hogy úgy érzed, egyedül semmit sem tudsz hozzátenni a nagy egészhez. Esetleg nem is akarsz, mert te majd megoldod. Ez az álláspont el is fogadható, ha monodrámákat játszol egy köztéren, ahol te árulod és szeded a jegyeket. Ám úgy sejtem, színpadokon játszol, és még ha monodrámákat is, akkor is legalább 4-5 ember dolgozik még melletted, érted. Oldják meg az életüket, ahogyan tudják? Nem. A színház társasjáték. Ha a legkisebb elem nincs a helyén, a legnagyobb is borul. Mióta nem csak színészként, hanem szakszervezeti vezetőként is szemlélem a területünket, egyre világosabban látom, hogy sokan elfelejtkeznek arról, ez a társasjáték nem ér véget akkor, amikor legördül a függöny. Miről szól a szakszervezet? Arról, hogy nem vagy egyedül ebben a játékban. Ezt akkor is tudd, amikor jól megy sorod.
A szolidaritás az, amely az egyetlen megoldást nyújthatja ebben a helyzetben. A szakszervezet az a felület, ahol ki tudunk állni egymásért, ahol a szolidaritás, mint fogalom kézzel foghatóvá válik. Ránk ne csak akkor legyen szükség, amikor te bajban vagy. Lásd meg azt, akinek segítségre van szüksége. A szakszervezet nem más, mint maga a tagsága. A közösség a szolidaritás és a cselekvőképesség alapja. Egy embert meg lehet alázni, el lehet lehetetleníteni, de egy összetartó közösség bármely tagját képes megvédeni.
Szeretnéd, hogy a színpadon végszót adó kollégád, a fejed felett a díszletet tartó kollégád, a béredet elutaló kollégád is arra tudjon maximálisan koncentrálni, ami a dolga? Akkor gyere, és kiabálj te is, vagy fogd a kezét annak, aki helyetted megteszi! Az nem megy, hogy a szakszervezet mutasson fel valamit, aztán majd csatlakozom. És amikor van eredmény, akkor meg azt fogod mondani, hogy megy ez nélküled is? Tudod, miért nem megy? Mert a másik oldalon meg azt mondják, hogy majd, ha elegen állnak mögöttük, akkor foglalkozzunk velük. Kell a hangod, kell a kezed! Magadért, hogy kapj végszót, hogy ne essen rád a díszlet, hogy időben megkapd a próbarendet. Fogd meg a másik kezét, hogy emberi legyél, ne csak ember! Ez a szakszervezet.
Addig kell kiabálnunk, ameddig fel nem fogják azok, akiknek fel kell fogniuk, hogy addig jó, amíg kiabálunk. Sokszor értük is. De azt is tudd, mikor kell csendben maradni. Ugyanis ebben a szektorban a csend az atombomba, amit senki nem szeretne ledobni. A néző beül, felmegy a függöny, és csend. Látható csend. Idáig ne jussunk el! De ha kell, akkor egymás kezét fogva megtesszük ezt is. Addig viszont: hadd szóljon!
Egyre hangosabb és hangosabb új esztendőt kívánok a Színházi Dolgozók Szakszervezete minden jelenlegi és leendő tagjának!
