– Csengetett? – kiált rám, mielőtt még megnyomhatnám a csengőt. Még nem! – kiáltom vissza, s úgy érzem magam, mint akit rajtakaptak valamin. Hogy min is? Igen, éppen erőt gyűjtögettem Máthé Erzsi háza előtt, amikor a Nemzet Színésznője meglepett. Mosolyogva lépdelek be az előttem kinyíló elektromos kapun, s mikor a házhoz érek, zavartan magyarázom Máthé Erzsinek, hogy sikerült megelőznie. – Megelőztem egy újságírót! Ez jó! – nevet fel boldogan és talán elégedetten is, miközben betessékel a házba.
– Mit akar? Mi érdekli? A pályám, hogy hol és miben játszottam? És hogy miért? S egyáltalán, mire kíváncsi? Látott engem már valaha színpadon? – Így záporoznak felém a kérdések, s amikre rögtön válaszol helyettem is. Beszélgetésünk eleje bizony így telik. Megértem: nagyon unhatja már mindig ugyanazokat a sablonos kérdéseket, a felkészületlen újságírókat. Talán legszívesebben nekem is nemet mondott volna a telefonban. De mégsem tette. Mint elárulja, a takarítónője addig rágta a fülét, hogy visszahívta-e már azt a bizonyos újságírót, aki üzent neki a rögzítőjén, hogy egy idő után engedett az unszolásának.
Motel (2003), rendező: Bodó Viktor (Fotó/Forrás: Varga Imre)
– Meg aztán arra gondoltam, hisz az újságírónak ez a munkája. Nem tehetem meg vele, hogy nemet mondjak. Nem? (Miközben ezt hallom, arra gondolok, ami egyértelmű: és a közönség miatt is. Máthé Erzsi egész élete a szakmájáról szólt és arról, hogy kivívja a nézők szeretetét. A beszélgetés erre-arra kanyarog, ő vezeti, uralja, s én csak fokozatosan kezdek el bele-beleszólni. De csakis akkor, amikor hagyja.) Nagyon vágytam rá, hogy népszerű legyek. A régi Nemzetiben a legnagyobbakkal játszhattam. És mi van ma…? Maga szerint van ma televíziózás, rádiózás? Nincs, ugye…? Emlékszem, a rádió aulájában… Hogy is hívták…? Mondja már!
– Pagoda?
– Igen, ott! A Pagodában! Jézusom, bementem, mindenhol kollégák, teli voltak az asztalok, az ember odament, levágódott az egyikhez, és beszélgettünk. Úristen, a Básti, a Bessenyei, a Nyáry, beszélgettünk, ettünk, ittunk, majd kijött az ügyelő és hívta, akinek dolga volt. Ez volt az életünk. Próba, tévé, rádió, esetleg két munka között kicsit kiugrottunk elintézni valamit, majd vissza, este színház. Utána meg a Fészekbe mentünk, ami ma már nagyon lerobbant hely lett. Volt ott? Látta, mi van ma ott? Istenem, ha megint visszatérne oda az élet, és újra ott lenne a Latinovits, a Hofi, a Szendrő!
Zseniket ismerhettem, igazi zseniket.
Nem is szeretek róla beszélni! Mondom magamnak, Erzsi, te boldog ember voltál! Ilyen emberek közt élhettél! (Közben színre lép Nusi, a cica, aki szemmel láthatólag remekül érzi magát Máthé Erzsi macskájaként. Imád enni, ami látszik is rajta, de gazdája aggódó kérdésére azt felelem, nem kövér. Tényleg nem kövér, csak jóltáplált. Egy igazán boldog macska.) Én már egy nyolcvan éves öregasszony vagyok. De nem vagyok öreg! Az agyam, a lelkem úgy működik, hogy az fantasztikus. És még mindig tudok tanulni. Magától is, bárkitől!
Maga minek jegyzetel? Tegye le azt a tollat! Hisz azért van itt, hogy benyomásokat szerezzen, nem? Aztán majd megírja!
Azt utálom, amikor beteszik nekem ide középre azt a magnót. Hol tartottam? Igen, szóval még mindig tudok tanulni, föl tudok kelni, csak a szervezetem áll ellen. A lábam, a fizikumom, a szívem. Szeretném, ha ezeket kikerülhetném, de nem lehet. De a tehetség az megmarad. Mondja, mire kíváncsi? Hogy szerettem volna-e visszavonulni? Igen, minden évben. S azt kérdezi, miért? Talán azt hittem, hogy valami kimaradt az életemből? Nem! A magánéletet igenis össze lehet egyeztetni a színházzal. Volt egy gyerekem. Meghalt. Első férjem a Szendrő volt, akkor ő volt Pécsett az igazgató. Egyszer csak megkérte a kezem. Nagyon meg is lepődtem. Erre nem lehetett nemet mondani! Három évig volt a férjem. Emlékszem, egyszer tanácsot kértem tőle, mint színésznő. Megkérdezte, ki rendezi a darabot, amiben azt a szerepet játszom. Mire mondom, ki. Erre azt felelte, majd a rendeződ megmondja! Ennyi volt a segítsége. Ő fantasztikusan tehetséges színházi ember volt, de túl elfoglalt és magának való ahhoz, hogy ne érezzem mellette magányosnak magam. Kétszer voltam férjnél, a második férjem mérnök volt. Amikor Marokkóban kapott állást, egy esztendőre vele mentem. De hazajöttem, ő viszont még hét évig kinn maradt. Valahogy mindig olyan kapcsolatokba kerültem, ahol magányos maradtam. Megfigyelte már, hogy a legsúlyosabb mondatok mindig csak úgy mellékesen hangzanak el? Ül a konyhában, a másik tesz-vesz, majd a konyhaajtóból odaszól: – „Ja, egyébként aláírtam még egy évre a munkaszerződést Marokkóba!” – Az ember meg csak összerezzen: „Micsoda?!?” – Így hangzanak el a legsúlyosabb mondatok. A gyerekem meghalt, nem volt kit fölnevelnem. A színház volt az én igazi házasságom. A magánélet nem jött össze, így maradt nekem a színház. Tudja, amikor próbálunk egy szerepet, az sajátos, feldúlt állapot. Zárkózott voltam, nem tudtam erről otthon beszélni, nem tudtam megosztani.
Esküvő (1988), rendező: Vladimir Strnisko (Fotó/Forrás: Fábián József, Mahr károly)
– Talán ha egy olyan társat talált volna, aki megnyugtatja.
– Igen, talán nem találkoztam olyan emberrel, akivel olyan kapcsolat alakult volna ki, ami megnyugtató… Nem tudom, amikor hazaértem, képtelen voltam a színházról átállni a hétköznapi életre. Ez alkat kérdése. A leggyönyörűbb és legfájdalmasabb szerelmem a színház volt. S a legtöbbet a színháztól kaptam.
– Akkor beszéljünk erről a szerelemről!
– Küszködő alkat voltam. Meghatározó volt a külsőm, az orgánumom.
– Ha jól tudom, annyira nem szerette, hogy folyton durva, nagyhangú nőket játszattak önnel.
– Szerettem én azt! Persze, amikor már a hatszázadik üvöltözős nőt játszottam, akkor egy időre elegem lett belőle. De mindent eljátszottam. Ha most épp egy szerepre készülnék, akkor arról beszélnék magának. Így viszont összegzek. Mire kíváncsi?
Boldognak kell lenni, mint színésznő. És én egy boldog ember vagyok.
Pedig nem akartam színésznő lenni! Én a világ legjobb titkárnője akartam lenni. De túl fiatal voltam, nem volt elég gyakorlatom benne. Na persze, világháború volt, mi a pincében ültünk, ott nem lehetett gépírást gyakorolni. Aztán egy munkahelyi ünnepélyen szavaltam. S utána nem mondták nekem, hogy maradjak ott és gépeljek. Nem! Azt mondták: maga tehetséges, menjen színésznőnek! Addig csak egyszer voltam színházban, és nem tetszett, amit láttam. Az élő színház nem hatott rám. Túl kopár volt. A filmek viszont már igen! Szép színészek, szép színésznők. Fölvételiztem a színművészetire, de nem vettek föl. Érdeklődtem, hol van még színiiskola, így kerültem el a Dohány utcába. Oda fölvettek, s olyan kiváló művészektől tanulhattam el a mesterséget, mint Gobbi Hilda, Ascher Oszkár, Pethes Sándor, Lázár Mária. Szörényi Éva beteg lett, helyette ugrottam be egy szerepbe, és így kezdődött el a siker. Eleinte éreztem, hogy nem vagyok színésznőnek való. Nem állt jól nekem!
– Mire gondol?
– Nem vagyok önmutogató! Az ember tele van gátlásokkal… De tehetségesnek születtem, ez volt a baj.
Végül öregkoromra lett igazán az enyém a színészet.
– Emlékszik rá, mikor tudatosult, hogy most már teljesen színésznőnek érzi magát?
– Mikor? Minden relatív! Mikor? Ha jól játszom, oké, örülök, de ha nem, akkor jön a „Miért is mentem színésznőnek…?!?” Ez a pálya gyönyörű, fájdalmas, félelemmel teli. Básti Lajossal együtt játszani…! Fantasztikus, ijesztő, feledhetetlen. Zsenik közt dolgozni, s föl sem tűnik, észre sem veszed. Csak próbálsz, játszol. S közben eltelik az élet. Csak most tudok róla beszélni. Egy egész életet összegezni nem könnyű! Ez nem más, mint benyomások tömkelege. Közben nem értem rá rácsodálkozni. Jézusom, Tőkés Anna, micsoda színésznő volt! Csak most fogom föl, idős fejjel. Fiatalon ez az egész olyan magától értetődő volt.
Máthé Erzsi a Magyar Rádió stúdiójában, 1962-ben (Fotó/Forrás: Szalay Zoltán / Fortepan)
– Azt mondta korábban, hogy gyötrődő, küszködő alkat.
– Igen, sokat gyötrődtem a szerepeimen. Hogy nem tudom megcsinálni, s ez rengeteg energiát elvitt. Túl könnyen és túl fiatalon kerültem a szakmába, s a legendás Nemzeti Színházba, ami a Blaha Lujza téren volt. Soha nem voltam elégedett magammal, folyton megkérdőjeleztem a saját tehetségemet. De ez nem számít, hiszen mindig a végeredmény a fontos.
– Olyan típus, aki mindig, mindent, azonnal akar, és rögtön a maximumon megcsinálni?
– Igen. Mindig azonnal akarom megcsinálni a dolgokat. Nem tudok jól próbálni. Tudja, állandóan bizonyítani akartam. A maximalizmus inspiráló ugyan, de sokat ki is vesz az emberből.
– Mégis, ez az igazi hajtóerő.
– Igen, ez a hajtóerő. Pedig szerettem volna olcsóbban megúszni! Figyeltem is a kollégáimat. Tudni akartam, ők hogyan próbálnak legbelül, gyötrődnek-e, félnek-e ők is, mi történhet bennünk, mi a titkuk. Igen,
szerettem volna megtudni mások titkát.
Senki sem egyszerű, s nem tudhatod, mi zajlik a másikban. Én meg mindig ezt szerettem volna kilesni. Hagytam magam a helyzetekbe kerülni. Mentem. Mentem? Kiborultam, sírtam, összeomlottam! De én soha nem tudtam meg titkot a másiktól. Miért nem erről kérdeznek? Arról, hogy milyen emberek vagyunk! Miért mindig a szerepeinkről? Hiszen ez az izgalmas, hogy kiben mi van legbelül, nem? Ez a szép a maga szakmájában! Művészekkel beszélgethet, megpróbálhatja megfejteni a titkukat. S ez az igazi kihívás! Hisz mi zártak vagyunk. Soha nem tudtam meg, hogy dolgozik Tőkés Anna. Pedig ilyen dolgok izgatnak egy kollégában. De a kolléga soha nem adja ki magát. (Közben szelíden, de határozottan áll be közénk Nusi.) Mindjárt, Nusi, várj egy kicsit, légy türelemmel, most beszélgetünk! Megszokta, hogy ilyenkor már enni adok neki. Maga szerint kövér?
– Csak egy picit, de tényleg nem vészes. Szép cica!
– Mit csináljak, ha nagyon szeret enni? Hol is tartottam? Ja igen! Mindig az ember a döntő, az, hogy mi van legbelül. Persze, ha én nem kapok meg egy szerepet, a kolléga meg igen, akkor dühös vagyok, vagy irigy!
– Ez teljesen emberi és érthető. Soha nem akarta, hogy a rendezők másfajta szerepeket osszanak önre, mint amiket kapott?
– Dehogynem! Pécsett voltam, még a pályám elején. Schiller Ármány és szerelem-jében Lujzát szerettem volna játszani. Akkor a Szendrő volt az igazgató és már a férjem is, s rágtam a fülét, hogy azt a szerepet én szeretném. Nem! – mondta, és Lujzát Gordon Zsuzsának adta. Végül azért párszor mégis eljátszhattam. Egyszer fölvette a tévé, s mi megoldottuk a Gordonnal, hogy mindketten játszhassuk a szerepet. Amikor ezt az ominózus adást megnéztem, akkor jöttem rá, ez a szerep miért nem volt nekem való. Hiszen hiába voltam huszonéves, hiába voltam szőke, hiába potyogtak a könnyeim, mégis volt bennem valami szarkazmus. Valami furcsa belecsúszott ebbe az arcba, valami szarkazmus. Valami mindig átütött a lényemen. Rájöttem, hagyni kell, hogy a rendező ossza rám a szerepet, ne én döntsem el.
(Az idő egyre kellemesebben telik, közben megkínál kávéval, majd megebédeltet. Furcsa büszkeséggel tölt el, hogy a Máthé Erzsi étellel kínál, kávét és teát főz nekem, s együtt esszük a zsíros kenyeret májdarabokkal és spanyol paprikával. Fejenként egy-egy zsömlét, s a saját adagja felét nekem adja. Utána sárgadinnye következne, de a gyümölcs sajnos nem jó, ki kell dobni a szemétbe. Nem számít, így is úgy tökéletes minden, ahogy van. Közben beszélgetünk, kérdezget. Milyen is az internet, milyenek a mai fiatalok, hogyan gondolkodnak, mit éreznek, mások-e, mint az ő idejében voltak. Mindenre nyitott, minden érdekli. Már meg merem kérdezni, amire a legjobban kíváncsi vagyok.)
Akárki (1993), rendező: Zsámbéki Gábor (Fotó/Forrás: Ikládi László)
– Vajon mi lehetett az oka, hogy ez a szarkazmus, vagy egyfajta keménység sugárzik a lényéből?
– Minden neveltetés kérdése, tudja? Talán ha a szüleim több önbizalmat adtak volna, ha az anyám nem hülyéz le, ha nem int apámnak, hogy hagyjad, ne foglalkozz vele, ez hülye.
Így nem maradt más, mint a dac, a keménység. Az, hogy juszt is megcsinálom!
Anyám mindössze kétszer látott színpadon. Nem szeretett, mint színésznőt. Azt mondta: „Túl erősen játszol!”. …igen, zárkózott vagyok, gyanakvó, nehezen nyílok meg. És sajnos a bizalmamat túl könnyen vonom meg a barátaimtól… Lehetett volna simábban is! Lehetett volna, de így alakult. Ez egy csodálatos pálya, de szenvedni kell. Sokat! Ez a borzalmas – de ez a gyönyörű is benne!
Máthé Erzsi 1948-ban végzett az Országos Színészegyesület színiiskolájában, ahol többek között Gobbi Hildától, Lázár Máriától, Ascher Oszkártól, Rátkai Mártontól és Várkonyi Zoltántól tanulta a mesterséget. Már a stúdió elvégzését követően leszerződött a Vígszínházhoz, majd onnan a Pécsi Nemzeti Színházba vezetett az útja.
1952-ben visszahívták Budapestre a Nemzeti Színházhoz, amelynek több mint harminc éven keresztül volt tagja.
1983-ban részt vett a budapesti Katona József Színház megalapításában, 2012-es visszavonulásáig ott játszott. Pályafutása alatt főként karakán, nagyhangú nőket alakított.
Színpadi alakításai mellett a vásznon is sűrűn láthatta a közönség, a tévéjátékok mellett 31 nagyjátékfilmben szerepelt.
Munkája elismeréseként 2000-ben a Nemzet Színésze címmel tüntették ki, 2003-ban megalapította a Máthé Erzsi-díjat, mellyel a Katona József Színház művészeit ismerik el a társulat szavazatai alapján.
Színészi munkája mellett kiemelten fontosnak tartja az elesettek megsegítését, 2002. augusztus 26-án a kora- és újszülöttek ellátásának támogatására létrehozta saját szervezetét. A Máthé Erzsi Alapítvány a Koraszülöttekért mellett 2006 óta a pécsi, a kaposvári és határon túli színházakat, valamint a Színház- és Filmművészeti Egyetem végzős hallgatóit is segíti.
Forrás.: fidelio.hu, Fejléckép: Máthé Erzsi (fotó: Trokán Nóra)
