November utolsó napján szakmai megbeszélésen találkoztak Prágában az AVTE (Audiovisual Translators Europe) középkelet-európai tagszervezeteinek képviselői.
A találkozó nagyon tanulságos volt abból a szempontból, hogy láttuk, a középkelet-európai régióban a kis lélekszámú országok hasonló problémákkal küzdenek a szerzői jogi kérdésekben, illetve az érdekképviseleti szervezetek működésével kapcsolatban. Csehországban, Szlovákiában és Szlovéniában Magyarországhoz hasonlóan a nagy nemzetközi cégek irányítják a szerzői jogi kérdésekben a diskurzust, ha nem írják alá a (z akár a helyi törvényeknek ellentmondó) szerződéseket a dramaturgok és audiovizuális (AV) fordítók, akkor nem dolgozhatnak az adott társaságnak vagy szinkronstúdiónak.
Lengyelországban viszont született egy nagyon izgalmas megoldás: a kábeles jogdíjért folyó tárgyalássorozatba bevonták a zenészeket is tömörítő ZAIKS szakszervezetet, és a zenészek képviselőivel együtt ültek le tárgyalni a nagy cégekkel, hogy „mivel mi is kapunk jogdíjat a kábeles sugárzás után, kapjanak ők is”. Ezt a megoldást javasolta Békés Gergely, az EJI jogtanácsosa is a SziA három évvel ezelőtti tisztújítója előtt tartott előadásában. A felek megerősítették a szakmai együttműködésüket, így a kábeltársaságok nem tudtak rést ütni rajtuk. Emellett náluk működik az ügynökrendszer, amikor egy menedzser vagy ügynök munkát szerez a tagoknak, de a lengyeleknél a szinkrondramaturgok (ráadásul ott külön dolgoznak fordítók és azok, akik szájra írják a fordítást) percdíjaira ráteszik a produkciós koordinátor költségét is, így mindenki annyiért dolgozik, mintha közvetlenül a szinkronstúdióknak dolgozna, a menedzser pedig be tud vállalni nagyobb kontingensnyi munkát drágábban, mert tisztában van a kollégái munkatempójával és minőségével.
Horvátországban a helyi AV fordítókat tömörítő egyesület egy olyan szakmai hatóság, amelynek engedélye nélkül nem vállalhat munkát az AV piacon az adott fordító – ez rímel a mi kamarai törekvéseinkre, náluk viszont úgy oldották meg ezt, hogy a szakma felé garantáltak és képviseltek egyfajta minőségi mércét. A tagsági belépővel együtt a tagjelöltnek ki kell töltenie egy szakmai tesztet (videofordítás és nyelvtani teszt), aki nem megy át rajta, az csak egy év múlva próbálkozhat újból. Január 1-től az ország az eurozóna tagja lesz, így a percdíjak is emelkedni fognak. Rendszeresen tartanak szakmai továbbképzéseket, „kreditpontos” képzéseket a tagjaik számára.
Szlovéniában és Horvátországban ma is működik az úgynevezett „művész” státusz, az a speciális adózási forma, mint amilyen nálunk a zenészeknek áll rendelkezésre. A horvátoknál a szakmai egyesület tagjai a felvétel után automatikusan megkapják ezt a művész státuszt, és utánuk az egyesület (állami dotációval) fizeti meg az alacsonynak mondható EÜ- és nyugdíjjárulékot, így számukra az öngondoskodás elengedhetetlen.
Sokat beszélgettünk a tagtoborzásról, a szakszervezet vonzóvá tételéről, ebben igazából nem jutottunk egységes álláspontra. Többen (pl. én is) amellett érveltek, hogy a szakszervezetnek „szolgáltatnia” is kellene szakmai programokat, továbbképzéseket egy magasabb tagdíj fejében, a nemzetközi kapcsolatainkat bevetve – pl. előadóként egy workshopon, és ezáltal kiépíteni azt a szakmai renomét, ami kvázi kamarává emelné a szakszervezet működését. Így kiépíthetnénk a kamarai jogosítványokat a szakszervezetnek anélkül is, hogy deklaráltan kamarává válnánk. Mások azt a klasszikus szakszervezeti elvet erősítették, hogy „nem az a kérdés, hogy a szakszervezet mit tehet érted, hanem az, hogy te mit tehetsz a szakszervezetért.”
Végül a szociokrácia működéséről hallgattunk meg egy izgalmas prezentációt a cseh jelnyelvi tolmácsok szakszervezetének képviselőjétől (CKTZJ), akik úgy működnek, hogy a 80 fős tagságból 20 aktívan dolgozik a szervezet vezetésében. Témakörökre bontva munkacsoportokban dolgoznak és oda-vissza megy az információáramlás a vezetőséggel, ami szintén egy munkacsoport. (további információ)
